Pápay József nyelvészprofesszor 1873-ban született Nagyigmándon. Az Ő nevéhez fűződik többek között Reguly Antal hagyatékának feldolgozása. Többször is járt Ázsiában, osztják nyelvrokonaink után kutatva. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Debreceni Egyetem, magyar és finnugor tanszékének professzora. A Magyar Néprajzi Társaság igazgató választmányának tagja. 1994 óta a Nagyigmándi Általános Iskola az ő nevét viseli, fejet hajtva előtte és munkássága előtt.


Harsányi Lajos szintén Nagyigmánd szülötte. 1883. szeptember 29-én látta meg a napvilágot híres költőnk. 1907-ben pappá szentelték. Barátjának, Ady Endrének unszolására jelenteti meg első verseskötetét 1908-ban; Új Vizeken címmel. Versei több nyelven is megjelentek. 1908 és 1947 között 15 verseskötetet adott ki, ezeken kívül megjelent még 7 regénye, 2 elbeszélés kötete, valamint egy opera szövegkönyvet és egy drámát is írt. Győrben halt meg 1959 októberében.

Szentkúti Kiss Károly 1888-tól evangélikus lelkész Nagyigmándon. 1892-ben jelenik meg Komáromban a "Töredékek Nagy-Igmánd és vidéke múltjából" című kézirata. Kiadatlan művét, a Krónikát az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában őrzik.

Szijj Bálint kisgazda politikus 1868-ban született szintén Nagyigmándon. Később a Független Kisgazdapárt elnöke, 1927-től örökös felsőházi tag.


Szikszai János és Mansbart Antal, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc első mártírjai

1848 márciusában, a nagyigmándi katolikus plébános, Mester István így ír egyháza Historia Domus-ában: "... De örömöm tartós nem volt, mert ezt megzavarta az 1848. évi martius 15-n kiütött forradalom. ..."
Sokféle módon értelmezhetnénk ezt, a szomorú jövőt sejtető mondatot. A mondat leírását követő év nyarán két község történelme kapcsolódott össze Nagyigmándon.
A hosszú harc átjáróházzá tette Igmándot. Stettner Ignác, Nagyigmánd református lelkésze Komárom várába állt tábori lelkésznek, magára hagyva községét, házát és nyáját.
A református paplak 1849 nyarán Haynau táborszernagy főhadiszállásává vált. Igazából egyfajta bíróságként és börtönként működött, ahol úgy egyházi, mint világi személyeket büntettek. Idehozták a környékben elfogott magyarokat, akikre valamely okból büntetést tudtak kiszabni a bosszúra éhes Haynau katonái.
Így került ide 1849. július 11-én több tucat botütésre ítéltetve László József kocsi református lelkész, Fieba József bánhidai plébános, Tóth Sándor oroszlányi jegyző, valamint Győrfy Ferenc volt megyei esküdt.
Susan vezérőrnagy, helyettes főtiszt kegyetlensége megrémítette a falu lakóit, köztük Mester István plébánost is. Mindaddig az emberek nem ismerték a háború e kegyetlen arcát.
Elkövetkezett az idő, amikor összefonódott két falu történelme. Ez a két falu, Csákberény és Nagyigmánd, a mai napig össze van kapcsolva története egy-egy kicsi, de annál fontosabb szelete által.
1849. július 12-én hurcolták be a főhadiszállás udvarába Csákberény község két lelkipásztorát, a mindössze huszonhét esztendős Mansbart Antal római katolikus plébánost, és az ötven éves Szikszai János református lelkészt. A két egyházfi megrökönyödve állott a rohamléptekben felállított "rögtönítéleti bíróság" három tagja előtt. A tárgyalás alig tíz mondat hosszáig tartott.
Az ítélet: kötél általi halál - "... fent nevezettek bűnösnek találtattak felségsértés bűntettében ...", mivel az "... év májusában mindketten lelkészi minőségükben templomi nyílvánosság előtt hírdették ki a lázadó kormányzat debreceni detronizáló nyilatkozatát ...". Az ítélet kihirdetése után Susan vezérőrnagy felolvasta a kegyelmezési kérelemre írt haynau-i választ: "... Kihirdetendő és azonnal végrehajtandó ..." Ahogy azt Susan gúnyosan megjegyezte a némán álló lelkészeknek: "... Önök tehát részesei őexcellenciája legmagasabb kegyelmezésének ..." Így a kötél általi halálos ítélet puskapor és golyó általi azonnal végrehajtandó ítéletre módosult.
Az igmándi egyházi képviselők kegyelemért tett közbenjárása nem járt eredménnyel sem Susannál, sem Haynaunál. Haynau táborszernagy kegyetlensége csak kissé mérséklődött, mikor engedte, hogy eltemettessenek a halálraítéltek, de csak az este beállta után, szertartás, s koporsó nélkül.
Az osztrák katonai vezetés nem is várt a végrehajtással, még július 12-én dél tájban sortűz elé állították a két csákberényi lelkészt. Miután azok megírták utolsó soraikat, tiszta arccal és tiszta lélekkel álltak a puskák elé.
A sortűz nem tévesztett, a két lelkész halottan dőlt a vérben ázó igmándi földre. Lélekben összeölelkezve, egymás testvéreiként mentek el, akik csak azt tették, amit szívük és eszük diktált.
A két élettelen testet közszemlére téve, a parókia kertjébe vitte két falubeli cigányember, akik feladatul kapták, hogy este visszatérve, a temetőben földeljék el azokat.
A forró nyári délutánon közszemlére kitett holttesteken Fehér Dánielné - a parancs ellenére - megkönyörült, és saját fehér kendőjével takarta le a papok arcát. Az osztrák katonák észrevették a tiltott cselekedetet, és kocsiderékhoz kötve megkorbácsolták az idős asszonyt, aki kis híján belehalt a verésbe.
Eljött az éjszaka és Mester István katolikus plébános és néhány falubeli a parancs értelmében eltemette a mártírhalált halt csákberényi lelkészeket. Koporsó és szertartás nélkül, jelöletlen sírba tették őket. A katolikus lelkész hazaérve, titokban, egyedül a templomban gyászmisét tartott a lelkésztársak emlékére.
Igmándon azon az éjjelen bizonyosan csodadolog történt: "... Az éjszaka sűrű homályában valakik titokban a sírokat beborították tűzpiros rózsával..."
Csákberénybe még azon a bizonyos délutánon ért egy igmándi hírvivő, aki a vitte a szörnyű hírt. A harangozási tilalom ellenére megszólaltak a kis hegyi falu harangjai, az emberek ünnepi viseletbe öltözve mentek a megárvult templomaikba atyáik lelkéért imádkozni. 1849. július 12-én, egy rövid napra összekapcsolódott két dunántúli falu történelme, és azóta elválaszthatatlanul összetartozik - bár ne így lett volna...

-bm-

(forrás: Nagy István: Nagyigmánd, Töredékek a múltból, 1996)


Szamosi József író, költő, szerkesztő, 1912-ben született Nagysomkúton, de mivel még csecsemőkorában került Nagyigmándra, ezért Nagyigmándot tekinti szülőfalujának. Munkássága és hazaszeretete elismeréseként 2004. június 6-án Nagygimánd Nagyközség Díszpolgárává avatták.
2010 tavaszán hunyt el Németországban.


Vendégh Sándor Nagyigmándon született 1927. január 10-én. Pedagógiai tanulmányait Budapesten végezte. Tanári képesítést 1952-ben szerzett, majd 1952-től 1953-ig az Apáczai Csere János Pedagógia Főiskolán tanársegéd. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1953-től 1956-ig adjunktus, a Bánki Donát Gépipari Technikum igazgatóhelyettese 1957-59-ig.
1959-től 1979-ig a Művelődési Minisztérium Szakoktatási Főosztályának vezetője. Bölcsészdoktor. 1973-1978 között a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógia Bizottságának tagja, 1973-tól a művelődési miniszter által létrehozott Szakközépiskolai Tantervi Bizottság elnöke. 1967-től az újjáalakult Magyar Pedagógia Társaság országos elnökségének a tagja, a Szakképzési Szakosztály elnöke. 1977-től címzetes egyetemi tanár, 1979-től egyetemi nyilvános rendes tanára a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetének, a Pedagógia Tanszék vezetője. 1994-től az MTA köztestületének tagja. 1995-től alapító belső tagként vesz részt az ELTE pedagógia doktoriskola programjának kimunkálásában.
Tudományos pályafutása során publikált önálló köteteinek száma húsz. Szakértőként vett részt és előadást tartott az UNESCO regionális konferenciáján Szófiában 1962-ben.
2005. június 3-án Nagygimánd Nagyközség Díszpolgárává avatták.
2008-ban, 82 éves korában hunyt el. Az Ő, valamint Nagyigmánd iparostanoncainak emlékére 2009. őszén családja kopjafát állíttatott a Csiszár-kútnál.