Az Igmándi Keserűvíz rövid története


"1862-ben a falu közlegelőjén kutat ástak, melynek vize embernek és állatnak egyaránt hasmenést okozott. A helység elöljárósága a víz vizsgálatára Schmidthauer Antalt, a neves komáromi gyógyszerészt kérte fel. Schmidthauer urat a vegyelemzés eredményei arról győzték meg, hogy a kút vize összetételénél fogva a ritka ásványvizek közé, azon belül a keser ízű sós vizekhez tartozik. Évtizedeken keresztül Európa legtöményebb természetes keserűvize volt. Schmidthauer megvásárolta a legelőt, több kutat ásatott, a vizet Komáromba szállította, ahol palackozták és pezsgőport készítettek belőle. Az utóbbit vízben feloldva hatásában az eredetivel megegyező gyógyvizet lehetett készíteni. Fogyasztását az alábbi esetekben javasolták: étvágytalanság, émelygés, böfögés, gyomorégés, hányinger, hányás, emésztési zavarok, vérszegénység, máj, lép és nyirokmirigyek daganataira, székrekedés, aranyeres bántalmak, köszvény és többféle bőrkiütés, szédelgés, fejfájás, heves szívverés s végül a női ivarszervek működési zavaraira, rendszertelen és fájdalmas havivérzésre. Alkotórészeinek egyedi összetételű vegyületei által nemcsak hazánk, hanem a külföld minden hasonló gyógyforrását felülmúlta. 1862 szeptemberében a gyógyvíz részletesebb vizsgálatát Molnár János pesti gyógyszerész végezte el, amellyel igazolta Schmidthauer előzetes vegyelemzését. Több, mint 125 évig alkalmazták sikeresen. Ez alatt az idő alatt világhírre tett szert, még az Amerikai Egyesült Államokba is exportálták. Némi felelősségtudattal még ma is használhatnánk, ha az államosítás során a kutak körüli földterületek nem kerültek volna a tsz kezébe. Ezeket a legelőket a tsz szántóföldként hasznosította, melyeken az intenzívebb termelés érdekében megkezdték a műtrágyázást, gyomirtózást. Ennek súlyos következményeként vegyszerek (nitritek, nitrátok, foszfátok, stb.) szivárogtak a talajba, s a gyógyvíz oly mértékű szennyeződését okozták, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált. A kutat 1988-ban zárták le."

/Varga Eszter/

145 éves a keserűvíz

A feljegyzések szerint 1862-ben, száznegyvenöt éve fedezte fel Schmidthauer Antal az igmándi legelőn feltört víz gyógyhatását, „létrejött” településünk legismertebb értéke, az Igmándi Keserűvíz.
A komáromi patikus ismerte fel a mezőn lévő víz gyógyító hatását. A gyomorbántalmakra és egyéb emésztőszervi bajok gyógyírként használható vizet az 1980-as évek végéig palackozták. Az első üzemet Schmidthauer a ma nyomda- és banképületként szolgáló, a komáromi híd lábánál lévő épületben rendezte be, majd a múlt században már a fővárosban palackozták. A víz összetétele alapján Európa legtöményebb természetes keserűvize volt. A gyógyvíz nemcsak a monarchiában, vagy Magyarországon lett ismert, hanem a tengerentúlra is forgalmazták nagy mennyiségben, ahogy azt az egyik ránk maradt címke képe is mutatja.
A kutak a Nagyigmándot Koccsal összekötő út melletti földeken voltak. Aki a kocsi úton jár, a mai napig láthatja az oldalparkolót az egyik nagy kanyar után jobb oldalon, amely a vízszállító kocsiknak lett kialakítva, ugyanis a keserűvizet a kutakból csőrendszeren keresztül vezették ki az útig. A kutak a kocsi határban már nincsenek meg, a nyolcvanas évek végén véglegesen felszámolták őket. A hozamuk a ’70-es évektől visszaesett és a mezőgazdasági termelés okozta környezetszennyezés elnitrátosította azokat, és mivel nem fúrt, hanem ásott talajvízkutak voltak, így nem lehetett megmenteni az utókornak. Közben újabb vízlelő helyeket nyitottak az Igmándhoz közeli Tömördpusztán, de a nyolcvanas években ezeket is lezárták a már ismert okok miatt. Ezek a kutak a mai napig megvannak, az M1-es autópályáról láthatók a kék kútfedelek a mocsai felüljárótól nem messze a szántóföld szélén. A keserűvíz nagy érték volt és akként szolgálna, ha esetleg fel lehetne „éleszteni” újból, s település javára fordítani. Talán majd lesz aki lát ebben fantáziát.

-bm-

Igmándi Káposztás Vakarcs


Nagyigmánd közkedvelt, egyszerű étke a káposztás vakarcs, amelyet már nagyanyáink is az ő nagyanyáiktól tanultak meg elkészíteni. Napjainkban a nagyigmándi rendezvények állandó eledele, fogyaszthatjuk a szüreti felvonuláskor, de ugyanúgy megkóstolhatjuk, ha a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton futóverseny igmándi váltóhelyére kilátogatunk.

Az érdeklődők kedvére álljon hát itt az egyik autentikus receptünk:
Hozzávalók (hagyományos méretű tepsi esetén): kb. 1 kg káposzta, hozzá ízlés szerint só, 35-40 dkg liszt, 20 dkg házi zsír, 2-3 teáskanál tejföl. Elkészítése egyszerű. Le kell reszelni a káposztát, s besózni. A zsírt (ami, ha kacsa-, vagy libazsír, akkor még ízletesebb az étek) felforrósítjuk, közben egy tálba betesszük a lisztet, s hozzáadjuk a kinyomkodott reszelt káposztát, majd beletesszük a forró zsírt, s a tejölt, ha kell, még megsózzuk. Az alapanyagot jól összedolgozzuk - akkor elég zsíros, s nem lesz száraz a vakarcs, ha az összedolgozáskor kezünkön érezzük a zsírt. Az összedolgozást követően lehet lisztes deszkán sodorni, vagy a tepsiben kézzel szétnyomkodni ujjnyi vastagságúra. Kb. 25-30 percig sütjük, amíg ropogóssá nem sül, s hidegen-melegen egyaránt fogyasztható.

Jó étvágyat kívánunk!